Nagy természettudósunk, Hermenn Ottó 1887-ben megjelent " Amagyar halászat könyve" címû nevezetes mûve a kuttyogatást a legõsibb harcsafogási módszerként mutatja be, amely a Duna alsó és középsõ szakaszán, Lengyelországban és a hatalmas orosz folyókon terjedt el. Ebbõl alakult ki a kuttyogatás sportszerû horgászmódszere.
A kuttyogatás a mártogató horgászat különleges válfaja. A lényege: a csónakban ülõ horgász folyamatos helyváltoztatással csalizott készségét a csónak mellett a víz fenékhez közeli vagy középsõ rétegeibe sûllyesztve lassan emelgeti, miközben a kuttyogató korongos végét hol szabályos, hol pedig váltakozó ritmusban rövid, hátra ívelõ mozdulattal a vízbe üti, azt követõen pedig kirántja. A folyó és állóvizen egyaránt lehet kuttyogatni, ez utóbbi esetben azonban nehezebb helyzetben vagyunk, mert nem csak a kuttyogatót kell használnunk és készségünket kell emelgetnünk, hanem a csónak folyamatos helyváltoztatása céljából eveznünk is kell. Szeles idõben a folyóvizen is gondjaink lehetnek, ezért célszerû ha a csónakban két személy tartózkodik. Eredmény reményében kuttyogatni csak tiszta vizben lehet. Ezt úgy kell érteni, hogy az evezõ tollának végig látszania kell, vagyis kb. 40 cm-re bele kell látnunk a vízbe. Általában a mélyebb vízrészeken célszerû keresni a harcsát. Az eredmény szempontjából a víz hõmérséklete is jelentõs szerepet játszik. 18-22 C-os víznél a harcsa gyorsabban akaszt, gyakrabban táplálkozik, vagyis lényegesen több kapásra számíthatunk, mint hidegebb vízben. A nagyon meleg víz sem kedvezõ, mert a harcsák ellustulnak, bár általában ilyenkor akaszkodnak szerszámainkra a legrangosabb példányok.
Kuttogatni nappal, illetve sötétedés óráiban érdemes. Az éjszakai kuttyogásnak nem sok értelme van. Általában legeredményesebb a késõ délután és a szürkület. A kuttyogatás felszerelését tekíntve annyit már tisztáztunk, hogy feltétlen szükség van csónakra. A tapasztalat szerint a legalkalmasabbak a fából készített csónakok. A mûanyag, illetve fémcsónak feltehetõen felerõsíti a kuttyogás mellékrezonanciáit és ezzel zavart okoz. Minthogy kapitális példámyokra mindig számítani kell, magát a kuttyogató felszerelést erõs merevebb, 210-240 cm hoszzú horgászbotból, nagy orsóból, 150-200 méter zsinórból (monofil: 0,50-0,80; fonott: 0,20-0,40) és 4/0-2/0 nagyságú egyágú vagy hármashorogból állítsuk össze. A nagyobb vízmélységre tekíntettel szerelékünkön jelentékeny ólosúlyt kell elhelyeznünk. Valamiko az osztott súlyú ólmozást használták, a horog fölé pedig egy piros rongycsomót is kötöttek. Újabban sokan az osztott súlyozást is megszüntették, egyetlen nagy súlyú ólmot helyeznek el az elõkén, vagy közvetlenül a fõzsinóron.
Csalinak a lótetû, a giliszta, illetve a piócacsokor, csalihal, kagylóbél a legalkalmasabb.
Ami magát a kuttyogót illeti, anyaga igen sokféle lehet. Készítik fából, fémbõl de ökörszarvból is. Formája is változatos. A Tisza felsõ szakaszán leginkább fából készített, rövid enyhén hajlított nyelû. egészen kis fejjel allátott kuttyogatót használnak.A kuttyogatók annyiban is eltérnek, hogy egyeseknek feje enyhén domború, másiké enyhén homorú.
A halászok és a horgászok számos különbözõ elméletet alakítottak ki annak magyarázatára, miért reagál olyan érzékenyen a harcsa a kuttyogó hangjára. A legelterjettebb vélemények szerint a kuttyogató által keltett vízrezgés vagy hanghatás ingerli a harcsát.
A kuttyogatás kellõ gyakorlatot igényel. A kezdõ kuttyogató vegye figyelembe, hogy a különbözõ kuttyogatóknál más és más technikára van szükség. A kuttyogatás a nagy erõkifejtés mellett igen nagy türelmet is igényel. Türelmet, mert aki az elsõ 2-3 órai sikertelenség után abbahagyja, abból soha sem lesz jó kuttyogató horgász. Egész napot néha napokat kell kitatróan dolgozni, míg megmozdul a harcsa. De érdemes vele kísérletezni, mert az a nagy élmény, amikor egyszerre csak megakad a zsinór, görbülni kezd a bot, aztán valami ránt egy hatalmasat a mélyben és kezdõdik a küzdelem a hazai vizek óriásával, minden fáradtságért kárpótlást nyújt.